Anyám se szólni, se rám nézni nem akart, engem pedig tolt távolabb tőle ez a mogorva hűvösség, csak úgy, mint akkor, mikor elmondtam neki, hogy leöntöttem borral az imakönyvét, hogy nem mentem be az iskolába, hanem helyette fél délelőttöt a nyolcvanhármas trolin töltöttem, jogosan leutazva minden forintját a bérletemnek, amikor megtalálta nálam a gondosan elrejtett két szál cigit, amelyek a jó rejtekhely ellenére is törve végezték, vagy amikor bevallottam, hogy baj van. Ez volt a végítélet. A baj. Nem tudott mit kezdeni a ténnyel, nem tudott önkívületben kiabálni, nem tudta hozzám vágni az esernyőt, amit minduntalan azért használt, mert titkon az hitte, azzal nem fáj annyira az ütés, nem tudott azzal fenyegetni, hogy elmondja Apámnak, mert Apa nem volt többé. Nem tett semmit, csak kezeit összekulcsolta és reménytelen zokogásba kezdett. A félelem és tehetetlenség hasonlott meg az arcán, és én életemben először éreztem mélységes sajnálatot iránta.

Egy teljes napig nem szólt hozzám, elő sem jött a szobából és engem sem kért arra, hogy előtte mutatkozzak. Közben telefonált, elment, visszajött és újra elment. Azon a hétfő reggelen beállított a szobámba, én pedig fellelkesülve a szokatlan ébresztésén, kipattantam az ágyból. Egy összekészített, tömött táska volt a nappali asztalán, arca olyan fehér volt, mint a frissen mázolt fal,majd minden magyarázatot mellőzve annyit mondott, hogy készüljek el. A zuhany alatt állva leírhatatlan fájdalom szúrt a gyomromba és csak tekertem, tekertem a csapot, hogy a víz zuhogása elnyomja a sírásom hangját.
Felültünk a buszra, az ölembe nyomta a csomagot és mint egy sértődött kisgyerek figyelt kifelé az ablakon. Nem kérdeztem semmit, nem mertem, pedig annyi minden futott át az agyamban, hogy miért nem beszélünk róla, hogy miért nem kérek bocsánatot és hogy miért nem kér ő tőlem soha bocsánatot, hogy miért így oldjuk meg, hogy hova megyünk, de leginkább a válasz, az keringett a fejemben körös-körül, a sejtés, hogy mi fog történni, ami hányingerig fokozta a bizonytalanságom.
Megérkeztünk. Anyám úgy loholt előttem, mintha idegen lennék, bármennyire is igyekeztem utána, a megállóban hömpölygő tömeg megállított és néhány másodpercre a lélek minden keserűségével torpantam meg a közepén. Félig még láttam a kalapját két hát közé beolvadva, de aztán elvesztettem, és szemeimet lesütve éreztem, ahogy a sós íz szám szélénél furakodik. Mikor újra elkaptam a tekintetét, vádlóan bámult rám.
A klóros fertőtlenítő szaga, a klumpás, kopasz férfi orvoshoz nem méltó alpári beszédstílusa, a nővérek harsány nevetgélése a háttérben, mind arcul csapott. Itt írja alá. Ezt is. Kérem, maga itt írja alá, mint gyám, itt legalul. A kétszáznyolcas kórterem lesz a maguké, hallom, ahogy anyámat tájékoztatja az unott recepciós, miközben én pásztázom a folyosón ülők sorát. Egy lány könyvet olvasgatva, folyamatos pocaksimogatással igyekezte a világ tudtára adni állapotát.
Tíz óra, kicsi késés lesz, de menjen, addig vetkőzhet. Félig bódult állapotban az ágyról lelógó karom olyan reszketésbe kezdett, amin még magam is meglepődtem. Anyám ott állt akkor még mellettem, láttam, ahogy rápillantott, de nem fogta meg, kiment. Nem fog fájni, de legközelebb tessék jobban vigyázni, másra már nem emlékeztem. Néhány óra múlva a paraván mögé vánszorogtam, anyám pedig az oldalán nyújtotta befelé a dolgokat, tiszta alsónemű, nedves törlőkendő, krém az egyik sebemre. Gépiesen csináltam mindent, egymás után, az általa kreált sorrendben. Mohón indultam meg kifelé, szabadulni innen minél hamarabb, fojtogatott valami teljesen idegen érzés, de anyám utánam kapott.
A papíromat meg kell várnunk. Mi pedig csak álltunk ott, mint a szentek.