Én már semmit nem kérek az élettől. Tudom, hogy kíméletlenül igazságtalan. De ha lehetne egy kívánságom ahhoz a csillaghoz, ami odafent fénylő tűzzel ragyogja át az égboltot, boldogságot szeretnék.

*Aznap este rettentő hideg volt. Az utcákon is alig- alig állt egy-két autó a világító lámpák alatt. Az emberek inkább gyalog közlekedtek ezeken a kivilágított éjeken.  A járdaszegély mellett haladó úton levő padok falécein vastag jégtakaró húzódott végig, apró jégvirágok összekapcsolódásával. Bár nem havazott épp abban a percben, mégis mindent elterített a pelyhek sokasága.
Kezeimet egy pár szakadt kesztyű melegítette, hogy ne fagyjon meg. Felső testemet egy régi, foltos kabát védte a kegyetlen havazás elől. Sapkámon jégvirágok sokasága látszott, ha az ember közelebbről is szemügyre vette. Csizmám mélyen túrt a hóba, miközben utat törtem magamnak a tömegben.
- Rágógumit, energiaitalt vegyenek! Kérem! – kiabálta egy kisfiú.
Hogy ki volt ez a kisgyermek? Én.
De hiába kiabáltam, a szíve senkinek sem esett meg egy árva gyerkőc sorstalanságán, mindenki csak ment, és ment, mintha szemellenző nőtt volna halántékukra.
Belefáradtam már az egész napos kínlódásba, úgyhogy fogtam magam, lesepertem a havat egy padról, majd leültem, miközben letettem magam mellé azt a dobozt, amiben a portékámat cipeltem.
A boltok és kirakatok fénye valósággal megvakított. Gyönyörűen csillogó, színes ruhába öltöztetett karácsonyfák néztek rám minden üveg mögül. Kissé belebambultam az engem körülvevő dolgokba.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy csizmáim koszos, nyeszlett orra előtt két lakcipő áll vigyázban egymás mellett. Felnéztem az előttem álló cilinderes férfire. Fekete öltönyt viselt, amihez fehér bársonykesztyűt húzott. Elegáns megjelenése megrémisztett. Szemei kíváncsian fürkészték arcom vonulatait.
- Árulsz valamit, kölyök? – kérdezte.
- I…Igen. – dadogtam megszeppenve.
- Hány éves vagy? – faggatott komolyan hangon.
- Nyolc. – feleltem.
- Nem kéne már otthon lenned? – vonta fel szemöldökét.
- Nekem nincs otthonom. – böktem ki.
- Ne beszélj már butaságokat! – kacagta el magát az úr.
A következő pillanatban hirtelen vadul kezdett zsebében turkálni, mintha keresne valamit. Bajsza alatt motyogott valamit, de nem értettem pontosan, hogy mit. Kisvártatva pedig markában már egy fekete tárcát tartott.
- Tessék. – nyújtott felém egy ropogós papírpénzt. – Na de most aztán már eredj haza, a szüleid már biztos aggódnak! – simogatta meg fejem tetejét.
Nem foglalkozott vele, hogy sapkámról a hó belepotyogott az arcomba, ujjaim közé nyomta a pénzt, s mire én észbe kaptam, már eltűnt. Nem vett sem rágógumit, sem pedig energiaitalt, mégis fizetett érte.
Bambán néztem körbe, hátha még meglátom. De nem találtam magam körül senkit.
Felpattantam eddigi helyemről, és útra kerekedtem. Keresnem kellett egy menedéket, hacsak nem akartam megfagyni.   

Jó ideig céltalanul bolyongtam, mire végre találtam egy metrólejárót. Egyre lejjebb és lejjebb gyalogoltam a lépcsőkön. Mikor leértem, meglepett, hogy szinte senki nem volt a metróállomáson. Csak egy idős bácsi feküdt az egyik sarokban kockás plédjével nyakig betakarva. Szemei nyitva néztek végig rajtam.
Nem tudom, mit kellett volna tennem, mit veszíthettem volna, odamentem. Leguggoltam az ősz hajú valaki elé, és szinte farkasszemet néztem vele.
- A bácsi itt lakik? – kérdeztem.
Fejét a plafon felé fordította, sóhajtott egy hatalmasat, majd rákezdett:
- Itt. Tudod kölyök, nekem itt van a lakhelyem. Ez a házam. – szomorodott el kissé. – De te miért vagy itt ilyen későn? Ilyen pici gyermekeknek nem szabad ilyenkor az utcán csavarogni. Anyád nem tanította meg neked?
- Nekem nincs otthonom. – válaszoltam.
- Az meg hogy lehet? – nevetett fel az öreg. – Megszöktél tán?
Úgy éreztem, mintha egy szívembe fúródott kést újból megfordítanának bennem. Minden emlékem, minden vágyam és álmom eszembe ötlött.
- Na? – veregette meg gyengéden vállamat. – Mi a baj pajti? Nekem elmondhatod. – vigyorgott rám.
- 3 éves koromban a szüleim beadtak egy árvaházba.. Öt évesen megszöktem. Azóta nincs otthonom. Néha nyilvános wc-ben, vagy lépcsőházakban alszom. Hogy tudjak enni, és inni, rágógumit, és energiaitalt adok el… - meséltem.
- Oh. – szörnyülködött. – Az nem jó… szegény kicsi fiúcska…És akkor ma hol alszol? –tette fel.
- Nem tudom. – szegtem le fejemet.
- Gyere, bújj be mellém a takaróm alá, ezt az estét csak kihúzzuk valahogy együtt! Valahogy majdcsak elférünk… - illegette meg előttem pokrócának rojtos szélét.
Letettem a dobozomat, és bebújtam az idős bácsi mellé. Neki hamar sikerült elaludnia, nekem nem. Hideg volt, és sötét. Féltem.

5 évvel később
- Apa! – kiáltottam futás közben.
Lábaimat egyre szaporábban tettem egymás elé, míg oda nem értem. Siettem.
Megálltam a fekvő ember előtt, majd lihegve letettem a földre a papírzacskót.
- Itt van! Itt van a reggeli, egyél! – túrtam elő a szatyor aljából egy-egy friss zsemlét.
- Köszönöm. – mondta köhögve.
A már 5 éve teljesen elhagyatott metrólejáró sötét, hideg csempéi még nem éledtek fel a világos lámpák fényeinek hatására. A falak még magukban tartották a fagyos levegőt, s elképesztő mennyiségben árasztották azt.
Az öreg elgondolkodva nézegette az ételt lyukas kesztyűjében tartva, miközben észre sem vette, hogy az apró morzsák apránként lehullnak szakállára. Bele-bele harapott, ízlelgette, majd lenyelte, és résnyire nyitotta ajkait.
- Köszönöm, hogy segítesz nekem, fiam. Egy magamfajta beteg ember már nem lenne képes egyedül ilyen ételt szerezni egy elhagyatott helyen. Hálás vagyok neked. – nyöszörögte nehezen, miközben megveregette vállamat.
Szemeiben az elgyengültség, a vénség mutatkozott meg, és minden egyes mozdulatában ki is élte magát. Már nagyon idős volt, mégis képes voltam rá apámként nézni. Hiszen ő volt az, aki megszánt azon a kegyetlen, havas éjen. Neki mindent elmondhattam, ő mindig segített. Bár az időm nagy részét továbbra is tárgyak, ételek, italok eladásával töltöttem, esténként vagy reggelenként meglátogattam, és mindig vittem neki valamit.
Az utca helyett ő nevelt. A szárnyai alá vett.

Mióta „apa” elhunyt, romlott a teljesítményem, nem érdekelt semmi, s valóságos koldulásra kényszerültem. Egyre kevesebb pénzt kerestem az utcán, egyre nehezebbé vált számomra a megélhetőség lehetősége. Kedvtelenül, fájdalmakkal küszködve kuporodtam le minden áldott nap az utakon.
- Kérem, segítsen! – zörgettem meg a konzerves doboz oldalát, mikor elhaladt egy személy előttem.
Csörömpölhettem volna vele napestig is, akkor sem szánt volna meg senki. Aztán egyszer csak… lakkcipők sorakoztak előttem.
- Ön még nagyon fiatal… Nagyon. – mondta az öltönyös úr.  – És valahonnan szörnyen ismerős. Ezek a szemek… mintha már láttam volna őket valahol. – motyogta a pasas.
Értetlenül néztem rá. Fogalmam sem volt, miért beszél egy gazdag ember a magamfajta szegény, városi koldussal. És mi az, hogy látott már valahol?! Szokás szerint folyton itt vagyok, jó, hogy ismerősnek tűnök számára…
A férfi lehajolt, beledobott pár fillért a dobozomba, sétapálcáját pedig homlokomhoz szegezte.
- Annyira ismerős…- nyöszörögte.
- Köszönöm. – hallottam a pénz koppanását, amit nekem adott.
- Nem lehet, hogy mi már találkoztunk valahol? – ismételte rögeszméjét.
- Elnézést uram, de nem hiszem. – ráztam meg fejem.
- Hmm. – gondolkozott el. – Nos – állt újra fel-, akkor további szép napot! – intett egyet.
Felvontam szemöldökömet. Legalább jót nevettem.

Amerre csak néztem a sötétségben, pici, csillogó, ezüst pontokat láttam. Még nem éreztem soha ehhez foghatót. Vajon ilyen lehet drogosnak lenni? Mikor nem látsz semmit, csak kábultan kapkodsz a pislákoló fények után? Fogalmam sem volt, mi ez. Nem fájt, nem kínzott, csak egyszerűen elvakított. Tudtam, hogy kóvályogva, céltalanul, tudatlanul sehol nem leszek. Sehová nem jutok el, és álmaim sem teljesülnek majd.

- Csillagok… - tekintettem az égre. – Kérlek, mondjátok meg, hol vagyok! – kulcsoltam össze kezeimet, miközben térdre rogytam.
Szemeimből kibuggyantak a forró könnyek, melyek leperegtek arcomon, egyenesen a hamvas, poros talaj felé. Sírtam.
A ragyogó pontok viszont nem szántak meg. Ugyanolyan büszkeséggel voltak helyükhöz ragadva, mint minden éjjel. Fájdalomtól elgyengülve feltápászkodtam a földről, megfogtam dobozomat, s lehajtott fejjel tovább álltam. Csak én tudok magamon segíteni. Ahhoz, hogy boldog legyek, tennem kell valamit, de vajon mit?