Legjobb novellák
- Rendőri őrjárat… (értékelés:4.45 )
| Mikor felkel majd a nap...... |
| Beküldte: V.Erika | |||
|
A szoba sötét és áporodott szagú. Minden olyan rideg, mintha sosem lakták volna. A félig behúzott függönyön át látni, ahogy az öreg fa lombjai szomorúan hajolnak a föld felé. Senki sem ápolja, senki sem védi évek óta. Egy-egy vad vihar megtépázta ágait, s ahogy csendesen múlik az idő, belőle az élet is kiszállni készül. Elöregedett, korhadt árva fa lesz belőle, s talán egy-egy megsárgult fénykép lesz, mi őrzi majd egykori zöldellő lombkoronáját.
Két semmibe révedő szempár nézi a fát az ablakon át és közben megelevenednek a rég nyarak képei. Akkortájt még volt élet a házban. Gyerekek vidám kacagása, csintalan ugrándozása verte fel a csendet. A nagymama volt, ki ilyenkor mindenkit kedvesen csendre intett. -Csendesebben gyerekeim, a nagyapa alszik. Fel ne ébresszétek, mert megharagszik! Dehogy haragudott, sose tett volna!
Bolondja volt a gyerekeknek.
Mikor már tényleg messze űzték szeméből az álmot, rögtön
rázenditett egy-egy régi nótára.
Maga köré gyűjtötte a gyereket, s nem lehetett hallani
egy pisszenést sem. Nézték nagy szemekkel, miről is
énekel az öreg, s ha befejezte, mindig megkérdezte,
melyik nóta volt a legszebb? Ráadásként újra
elénekelte és csak úgy csillogott az a huncot két szeme.
-Nagypapa, még, még! - kiabálták a gyerekek, de hirtelen
elhallgatott, s elérzékenyülve simogatta meg a buksi fejeket.
-Menjetek játszani gyerekek! - mondta, ahogy fáradt
szemét törölgette. Talán nem akart gyengének és elesettnek
látszani. Nem akarta, hogy az unokák megérezzék, a nagyapával
valami nagy baj van, lassan búcsúzik, hosszú útra készül.
Nagyapa halála után a gyerekek néha kérlelték a nagyanyjukat,
énekeljen már nekik azokból a dalokból, amit nagyapától hallottak!
A nagymama azonban kérlelhetetlen volt, s mindig azt felelte:
-Nem tudok én olyan szépen énekelni, ahogy ő tudott!
Nem birok én már énekelni többé, mert a szívem fáj nagyon!
Ilyenkor az unokák ijedten elszaladtak, nem értették, hová is lett a
nagymama bájosan kedves mosolya. Hova lettek a cinkos kacsintások,
mikor azon mesterkéltek, melyiküknek sikerül előbb felébreszteni
az öreget a délutáni szendergésből.
Aztán ahogy teltek-múltak az évek egyre ritkábban mentek a nagymamához
látogatóba. Ha jöttek is, alig maradtak pár órácskát, s rohantak is vissza a
városba.
Nagymama néha esténként kiült a ház előtti kispadra, hogy kicsit cseverésszen
a falubeliekkel, de aztán egyre ritkábban tette. Nézte csak a kakukkos órát,
mennyit üt már az óra, s vele együtt az öreg kertajtót, hátha végre megjönnek
ma a gyerekek!
Mindig sütött egy kis pogácsát szakajtóra valót, s mikor másnap sehogy sem fogyott,
lassú léptekkel átment Erzsóékhoz, hogy fogyasszák már egészséggel, kár lenne érte!
Szegény unokáknak mostanság semmire sincs ideje. Hogy is gondolhatta volna, hogy
az esteli vonattal megjönnek!
Enni sem volt már kedve. Ha főzött is valami keveset, csak a kutyák miatt tette.
Ne éhezzenek szegények, neki meg már úgyis minek!
Elhagyta minden ereje, már élni sem volt kedve. Mikorra a szomszéd rátalált, már ott
volt mozdulatlan az ágyon fekve. Hiába kérlelték, beszélni sem tudott, csak nézte
a hatalmas fát a párás üvegablakon át.
Híre ment hamar a bajnak. Fia és menye jöttek is hozzá gyorsan. Azt sem tudták
mihez is kezdjenek.
-Ó, mennyi sok kacat! - mondogatták, ahogy válogatták szét az öreg holmikat.
Nagymama csak csendben hallgatott, s még akkor sem szólt, mikor az öreg szekrény
polcairól kihordtak mindent, mi mozdítható.
Félig nyitott ajtón át nézte, ahogy a kabátok fogynak az öreg fogasról, s mikor fia
kezébe vett egy kopottas, öreg, szürke kalapot, akkor nagyot sóhajtott.
Nagyapa mindig ott tartotta, mióta elment, úgy maradt ott, ahogy utoljára hagyta.
Ott porosodott már évek óta, senki se bánta. Mindig, mikor nagymama belépett az
utcáról az előszobába megpillantotta, s olyan érzése támadt, mintha az öreg
még most is otthon volna!
Összeszorult a szíve, ahogy körülnézett, viszik a kalapot, visznek ezek mindent!
Elviszik tőle az utolsó szalmaszálat, mi összekötheti a múltat a szörnyű valósággal.
Most lett csak igazán magányos. Itt fekszik kiszolgáltatottan, elesetten.
Hosszú idő óta most először fordult át a másik oldalára. Nagyon nehezen, mert már
szinte minden ereje rég elhagyta. Könnyek gyűltek a szemében, de nem láthatta
azt már senki sem.
Mikor felkel majd a nap és halkan susog a szél, a verőfényes napsugár hiába melengeti
az öreg fa lombjait, nem lesz már ki fürkéssze a reggeli ébredést. Az öreg ház falai közt
csak a rideg csend beszél.
A hideg szoba sarkában megszólal egy régi gramofon recsegve, ropogva, s játszik egy
réges-régen dúdolt ismerős dallamot.
(0 értékelés)
|