Tojáshéj-roppanású léted...


Bennem él még tojáshéj-roppanású léted,
felvillan arcodon a mosolygás,
a vérembe rejtve a sejtjeimbe mélyed,
mint az az idő, mikor még voltál.

Minden álmunkat kegyetlen széttépted,
fáj ez a villámerejű sorscsapás,
mégis örök szerelmem vigyázza a lépted,
miérteken szorong a várakozás.

Úgy kimentenélek végre már magamból,
messzire tűntek rég a volt nyarak...
Kifosztottál mindenből,
belőled, belőlünk, önmagamból,
a múlt hűlt helyén csak a nemléted fakad.

Míg fel-felfénylenek a történések halkan,
a volt szépségei már csak szívet tépő dallam...