szonettkoszorú


1./
Érkezés

A pillanatnak sokszor célja van,
magába zár, ringat, mint a tenger,
furcsa érzés ez, elmondhatatlan,
nem fél, pedig maga van az ember.

Érkezik, és nem tudom, hogy honnan,
csendesek, de élesek a jelek,
érzem, hogy megjött, hogy végre itt van,
oly gyengéd, hogy meg sem ijedhetek.

Meghitt érzés ez, édes oltalom,
elillan tőle minden  fájdalom,
mintha lennék születésem előtt.

Nem érzem véges, parányi voltom,
némán is megért, nem is kell szólnom,
átlép mindenen, téren és időn.

2./
Látomás

Átlép mindenen, téren és időn,
áldott, szent, oly  tiszta ez a sugár,
és csakis én láthatom, amidőn
egyszer csak váratlan ragyog le rám..

Érzem a létét mindenek fölött,
színe óarany, meleg, mint a láng,
érkezik némán, fényesen, s köszön,
nincsen semmi, ami útjába áll.

Hihetetlen, tudom ez az egész,
de igaz, nem áll, és nem tévedés,
akarja, hogy  fogadjam boldogan.

Közben tudom, látomás világa,
mely lelkemet álmodón bejárja,
lehet, a többi perc sem céltalan.




3./


Kontaktus


Lehet, a többi perc sem céltalan,
ismétlődik már egy idő óta,
leragyog rám az égi mennyarany,
s egyre bátorodva jő azóta.

Megérint, mint valami én tudat,
a gondolatom ráirányítja,
mint egy délibáb; látom, s elsuhan,
érzéseim maga fele nyitja.

Pontosan jön, el sohasem téved,
rokona a lelkem erejének,
nem érzékelek ilyenkor időt.

Van az életben egy-két pillanat,
mely számunkra valamit tartogat,
ám, mely néha van, teljesen kitölt.


4./


Csend magam


Ám, mely néha van, teljesen kitölt,
csodálom léte gazdag csodáit,
mint mikor ember párnájára dőlt,
elmereng még éberen sokáig.

Egy érintés ébreszti a csendből,
hová még annyira visszavágyik,
de egy óra valahol csörömpöl,
s nem dajkálhatja tovább csodáit.

Gyengéden ébreszt, lenni lelkesít,
súlytalan, könnyed, fénylő és szelíd,
mint moll- akkordú hegedűszólam.

Lehet, csak pillanatnyi hangulat,
de biztos, hogy azonnal elragad,
ha elidőzöm szépen csend-magam.






5./


Írt ad


Ha elidőzöm szépen csend-magam
tudatja velem, mi itt a célom,
hogy mi, vagy ki, pontosan nem tudom,
lehet lidérc is, vagy könnyű démon.

Nincs nagyobb jó, mint amit ő adhat,
ha érkezik e száguldó foton,
s helye sincs itt egyéb gondolatnak,
csak hogy itt van, s hogy jó, csak ezt tudom.

Kellemes és kedves ez a vendég,
ha akarná, rögtön vele mennék,
tán tudja rólam mennyit küszködöm.

Sejtelmem sincs ki, mi, de tiszta fény,
nincs benne szeszély, nem emberi lény,
jön váratlan az ég és föld között.


6./


Bűvöli a rögöt


Jön váratlan az ég és föld között,
fájdalmakat űz, tiszta és szelíd,
azt hihetném, a menny leköltözött,
és végleg nálam telepszik meg, itt.

Mintha lennék végleg elköltözött,
oly jó ez érzés, csak ne múlna el!
égi kinccsé bűvöli a rögöt,
ha percig is nyújtja a végtelent.

Nem gyéren ossza, mint lámpa fényét
önmagát, mert hisz ő maga a fény,
és fogadója meglepve hallgat.

Átölel könnyeden simogatva,
minthogyha csak velem lenne dolga,
különös békét, halk nyugalmat ad.






7./


Erőt ad


Különös békét, halk nyugalmat ad,
mint diafilm, vagy árnyék a falon,
lehet az is, csak én vagyok magam,
és látomásomat csak álmodom.

Valónak tűnik, minden rendben van,
lehet az is, magam is álmodom,
elmereng a léten a gondolat,
s uralkodik a hangulatomon.

De mért e fény, ez az álomangyal,
mely mintha bevonna mennyarannyal,
hangtalan szavával szinte bűvöl.

Csak az a baj, pillanatra marad,
mégis  tudni kéne, hogy mit akar,
az összekötő, sosem volt öröm.


8./


Akár a gyermek


Az összekötő, sosem volt öröm
szeretetteljes, akár a gyermek,
fénnyel táplál, míg gondokat töröl,
mint váratlan érkező szerelmek.

Nem mondja, de tudatja, szeretlek,
míg szűzi csendjét megőrzi lágyan,
ha szólna szám, kérné; semmisíts meg!
vele a lelkem van úri házban.

Minta Isten maga lenne velem,
csak a fénye szelídül hirtelen,
hogy ne rettenjek, ne legyen panasz.

Én emberparány, semmi lény vagyok,
míg Ő a minden, Ő a nagyobb,
egyszerű, fénylő, tiszta és igaz.







9./


A végtelen


Egyszerű, fénylő, tiszta és igaz,
boldogságot ad és könnyűséget,
érzem erejét, mennyei vigasz,
s vele a végtelen mindenséget.

Ismer engem, nem kérdezi, ki vagy,
érzem a teremtő melegséget,
fényében a távoli titkokat,
hihetetlen, de a teljességet.

Hozzám sem ér, mégis körülölel,
érezteti, ő az, aki szeret,
s magamban arról faggatom, ki vagy?

Némaság a válasz, más semmi se,
szertartásos, mint egy latin mise,
mert isteni, a legszentebb vigasz.


10./


Titokzatos varázs


Mert isteni, a legszentebb vigasz,
öle fénye, mint rózsaarcú nap,
lehet angyal, vagy mágneses vihar,
csenddé csitult, de meleg és arany.

Kíváncsin figyelnem talán szabad,
tiszta malaszt, titokzatos erő,
magához ölel, melenget, maraszt,
ő az üzenet, a csodatevő.

A telet mintha váltaná a tavasz,
lebeg le rám a mennyei vigasz,
mely nem már, mint maga a Kegyelem…

Nem tudom, csak azt, hogy jó, hogy itt van,
oly szabad vagyok, míg el nem illan,
érkezik, s kontaktust teremt velem.





11./


Fény-teli érzés


Érkezik, s kontaktust teremt velem,
mint a nap maga, fény-teli érzés,
még hasonló sincs hozzá semmi sem,
szűzi, tiszta, nincs benne kísértés.

Reális való, látható elem,
oly makulátlan, nagyszerű érzés,
mintha meleg szárny verdesne bennem,
olyasmi, mint az emberi hűség.

Nem tudom ki ő és honnan jöhet,
nem lehet más, mint égi nagykövet,
látogatóm titokzatos varázs.

Érzés, mely mindig magával ragad,
oly különös, furcsa egy hangulat,
ő a titok, az elragadtatás.


12./


Isteni fény


Ő a titok, az Elragadtatás,
ajándék, kölcsön a Mindenségtől,
meg-meglátogat, fel-felsziporkáz,
tán belőlem, az emberi mélyből.

Valami csodás, néma suttogás,
mely nem áll másból, isteni fényből,
lehet, hogy folyton körülöttem áll,
alig érezhető tüneményből.

Méltó vagyok hozzá, hiszen átfog,
érzékelem, már-már szinte látom,
mintha leszállt volna a mennyország.

Sejtelmes Ő, s az is amit akar,
körülölel meleg karjaival
a mindentől Elvonatkoztatás.






13./


A sejtelem


A mindentől Elvonatkoztatás
jött először tíz éves koromba,
sejtelmesen suttogott, mint a fák,
az utamra csendesen hajolva.

Nappal volt, tán alig csak délután,
furcsa, akkor sem jöttem zavarba,
kicsit lehet meglepődtem talán,
fény volt és csend, semmi, semmi hangja.

Jött,  biztatott, hogy erővel töltsön,
s azóta visszajáróm e földön,
tán őrangyal ő, vigaszt nyújt nekem.

Még azóta sem tud senki róla,
hogy lelkem titkos látogatója
maga az üdv, maga a Kegyelem.


14.


Mennyei postás



Maga az üdv, maga a Kegyelem,
a létemet szikráztató varázs,
végtelen szeretet, mely lényegem,
arra késztet, ne csak érezz, de láss!

Ekkor mintha az Erő lenne velem,
ő a küldönc, a mennyei postás,
olyan, mint szó, mely itt van nyelvemen,
s  illan hirtelen, és  nincs megoldás.

Oly melengető ez a kegyelem,
könnyű leszek, szárnyakat ad nekem,
mintha tudatná, valamit akar.

Köszönet érte a Teremtőnek,
és hogy soraim megteremtődtek,
a pillanatnak sokszor célja van.







15./


Kegyelem


A pillanatnak sokszor célja van,
átlép mindenen, téren és időn,
lehet, a többi perc sem céltalan,
ám mely néha van, teljesen kitölt.

Ha elidőzöm szépen csend-magam,
jön, váratlan az ég és föld között,
különös békét, halk nyugalmat ad,
az összekötő, sosem volt öröm.

Egyszerű, fénylő, tiszta és igaz,
mert isteni, a legszentebb vigasz,
érkezik, s kontaktust teremt velem.

Ő a titok, az elragadtatás,
a mindentől elvonatkoztatás,
maga az üdv, maga a Kegyelem.