Lázálmaimból ébredek,

halkul az édes hegedűszólam,

képed oszlatja reggelem,

amíg az eufóriát rólam.

Vakmerő volt a képzelet;

veled egy csodás édenkertben voltam,

kápráztatott a szédület,

mint sohasem még itt, éber valómban.

Játszik velem a kép, mint fény a fákon,

vissza-visszajár még, mint ábránd-álom,

s édes mérgét teríti szét.

Ahogy a nyárnak forró mámorában,

a keringőző, édes, kóbor áram,

a fogantató végtelenség.