(szonett-koszorú)

1.

Kavargó képe felhő-csókokért
Nem restek esdőn réseket keresni
Kérgünk falán. Hol nem gátolja semmi,
Szivárgó vágyunk titkon szárnyra kél.

Szabadulás, mit álom-gyász kísér…
Üres helyektől borzongásra lelni,
Aszály-tarlókon nincs már mit ölelni,
Csillagtalan, sötét éj földig ér.

Kifosztott lelkünk emlékért perel,
Göncölszekér utas nélkül megy el.
Ám vége lesz a hűvös éjszakáknak.

A kedves képek, ó, nem vesztek el,
Csak bátor röptük startot ünnepel.
Fej-rejtekekből fényes égre szálltak.



2.

Fej-rejtekekből fényes égre szállnak
Idő-ecsetek alkotásai.
A leplet egyszer le kell rántani,
Tudós jelen, oly jó, ha múltba láthat.

Hogyan lehet letörni száraz ágat,
Hogyan kell mindig jól választani,
Saját lelkünket ön-megváltani,
S igaz tanácsot adni ráadásnak?

Mosolyt villantó kis történetek,
Varázsszőnyegen elúszó nevek…
Sárgult fotókon nincsen önimádat!

Repüljetek hát, mind repüljetek,
Valóság-szárnyú élő képzetek,
Mint bölcs tanúi múltnak és a mának!

3.

Mint bölcs tanúi múltnak és a mának,
Kísérnek végig egykor-tetteink,
Óvó intelmük néha meglegyint,
Szerepkörük ma tanulság-szolgálat.

Voltunk-e lombja hűs árnyékú fának?
Vittek magasba próba-röpteink,
Vagy lustán váltunk sárrá már megint
Bús könnyeként a felhők bánatának?

Mit tettünk volna másként, s mennyi vétek
Terhét hordozza kérész-röpke élet?
Kérdésre kérdés torlódik, kísért.

Jönnek, tolulnak tarka vásznú képek
Háttér-zenéin tél-sebezte szélnek,
Igézetükben tengersok miért…



4.

Igézetükben tengersok miért.
Ha álmodozva vájkálsz képeidben,
Időd jótékony fátylat rád terítsen,
Újként szívtépő fájdalmad ne éld!

Rejtélyes tenger méreg-sós vízét
Ne kóstold ismét! Kéklő messzeségben
Bölcs távlatokban nézzed vissza szépen,
Mit sorsod egykor jól-rosszul kimért.

Ha zúg reád a száraz téli bóra,
Ne hallgass, ne, elfogult hangadóra!
Józan nyugalmad már nem tépi szét.

Tudod, „a jó pap is holtig” tanulna,
S te szemlélődni indulsz randevúra,
Élet-mozi, hol felvételt ígért.

5.

Élet-mozi, hol felvételt ígért,
Nyitott szememmel mindenütt figyeltem,
Már gyermekkorból emlékekre leltem.
A háború-kép mindmáig kísért.

Mamám esdett a hallgatásomért,
Számon lakat volt, nem mozdult a nyelvem,
Mert Édesapám nem ment el időben,
A szolgálatra vissza még nem ért.

A kis hazai sokszor útra kelt,
- Kóstolták társak is az eledelt -   
Hallám neszét elfojtott suttogásnak.

Tanukat kérdezni már nem lehet.
Ég távolába szórt történetek…
Varázspálcákat törnek ott az árnyak.



6.

Varázspálcákat törnek ott az árnyak,
Hol titkod őre nem mondhat nemet,
Hová az út kék égen át vezet,
Szabadabb minden, tisztább és vidámabb.

Néhány csillag ma régi múltba láthat,
Leküzdve űrbe hullt fényéveket,
Időgép bármely korba elvezet
Fénnyé vált létén egykor-volt világnak.

S amíg lent folynak kis játékaink,
Egymást taposva lüktetünk mi mind,
A csillag néz, vár, nem kérdez, nem támad.

Legfeljebb árgus szemmel ránk kacsint,
Szemléli visszatérő álmaink,
S a féltve őrzött titkok rátalálnak.



7.

S a féltve őrzött titkok rátalálnak
Az égre, földre, s tengert járnak át.
Tankönyv taglal ma minden nagy csatát,
S kicsiny statiszták rejtett zugban állnak.

Jött tankfolyam, ellepte kis utcánkat,
Keresztül vágva értünk iskolát,
Nem ismertük még félelem szavát,
Sem lényegét a háborús világnak.

Szomszéd faluban véltünk biztonságot,
S az út egy estén jó kirándulás volt,
Szombathely ostrom-fénye elkísért.

A rádió nekünk még nem sugárzott,
Csak innen-onnan estek szó-foszlányok
Mindenkire, ki reszketett hírért.



8.

Mindenkire, ki reszketett hírért,
Az ágyúszó már rém-kendőt akasztott,
Ahol nem vártuk, ott dúltak a harcok,
Golyóztunk, s közben golyó majdnem ért.

Konyha sarkában rémült reszketés,
Korommal „sminkelt” ifjú asszony-arcok,
Katona jött, kért élő hadisarcot.
S egy bátor nagylány őrült cselre kész:

Kiált, szaladjunk, s mímelt vállalást,
Magára zárt egy gyors ajtócsapást.
Rohantunk kertek alján át remegve.

Ő ablakon át nyert szabadulást.
- Hallom ma is a puskaropogást -   
Az égi vászon képein merengve.



9.

Az égi vászon képein merengve
Virágos ágon megpihen szemem.
Sok hosszú éve már dédelgetem,
Mesébe illőn zsenge életemre

Hogyan sugárzott emberség kegyelme.
Egy nép fölött nem ítélkezhetem!
Nagyon sok múlik egyes emberen:
Dani neve oly sokszor jut eszembe!

Katona volt, egyszerű közlegény,
Tatár külsővel ijesztő, szegény…
-    Szaratovban apámat megkereste. –

Eltávozása kurtább lett ezért!
Zord harcok füstjén átdereng a fény…
Felismerés hív, szólít a jelenbe.



10.

Felismerés hív, szólít a jelenbe:
Szavak, szavak, jelkép-erőkön át,
S levágott széna lesz a tett-virág…
Támaszkodhatnánk végre értelemre!

Értéket hűhó soha nem teremne,
Csak elfecsérelt sok energiát.
Zsigerben élni demokráciát!
Hív köznapoknak alkotó türelme.

Nagy lelkek tudtak győzni gyengeségen,
Mosoly-derűt mutatni végveszélyben,
Ó, hány anyát tett hőssé drága hit!

Még akkor is, ha nem volt csepp remény sem,
Képesek voltak lázas reszketésben
Bogozni apró dolgok szálait.



11.

Bogozni apró dolgok szálait
Nagyobb csoda, mint jól megmért szavakban,
Művészin formált ünnep-hangulatban
Megfejteni az ősök álmait.

Naponta helytállások várnak itt,
Érezzük néha, oly megoldhatatlan
Igyekvésünk, az ostor visszapattan,
Verítékünk könnycseppé változik.

Hol van még munka, elvégezhető?
S az elvégzéshez lesz elég erő?
Sok még a gond lent, „biztos” földközelbe’.

Mi a helyes, a célravezető?
- Bűn rostokolni  -  károg az idő.
Vágyak csábítnak léha végtelenbe.



12.

Vágyak csábítnak léha végtelenbe,
Nehéz felmérni képességeket,
Erőn felül a szakma nem lehet
Embert kizáró eszköztár, vagy eszme.

A szív, az ész nem lüktet egy ütemre,
Egyszer tévesztett munkám mérleget,
Az ember könnyű volt, nem nyerhetett,
S a döntés árnya visszahullt fejemre.

Megfontoláshoz évek terhe kell,
Vélt jószándékunk sokszor téved el,
Hogy poklok útját könnyűvé kövezze.

A nagyravágyás ördöge perel,
Szavainak nem adhatunk hitelt,
Követni őket téboly röpte lenne.



13.

Követni őket téboly röpte lenne,
A csillagfények csalfa cselvetők,
Forrásaik tán már nem létezők,
Késő sugár, mi lázat szór a szembe.

Ne kóboroljunk elképzelt terekbe!
S ritkán keressünk „régi szép” időt!
Megváltoztunk és mások lettek ők,
Akikre néztünk egykor elmerengve.

Lehullt aranypor elmerült a sárban,
Szöveg-üresség landol némaságban,
Szirmokká téptük szóvirágait.

Megfáradt lábunk lépdel hervadásban.
Ne gyengüljünk el távol – s múlt-varázsban!
Kicsiny erőnkre oly szükség van itt.



14.

Kicsiny erőnkre oly szükség van itt!
Lelkünk békéje lényünkből fakadhat,
Éltető hőt köszönjük meg a Napnak,
S ne érdemeljük ég villámait…

Sétáljuk végig képtár termeit.
Ha festett vásznak sorra megfakultak,
Repítsük fénybe sárkányként a múltat,
Hogy visszanyerje régi színeit.

Szemüvegünket nagy idők csiszolták,
Tanultuk másképp nézni képek sorsát,
Szívünkkel tudni, mit az ész nem ért.

Tekintetünk ma bűvös szárnyakon száll
Oda, hol készek esdekelni most már
Kavargó képek felhő-csókokért.



15.

Kavargó képek felhő-csókokért
Fej-rejtekekből fényes égre szállnak,
Tán bölcs tanúi múltnak és a mának,
Igézetükben tengersok miért.

Élet-mozi hol felvételt ígért,
Varázspálcákat törnek ott az árnyak,
S a féltve őrzött titkok rátalálnak
Mindenkire, ki reszketett hírért.

Az égi vászon képein merengve
Felismerés hív, szólít a jelenbe,
Bogozni apró dolgok szálait.

Vágyak csábítnak léha végtelenbe,
Követni őket téboly röpte lenne!
Kicsiny erőnkre oly szükség van itt!