Az éjszakában hallgatag árnyak,
csillagfénybe szőtt, hűvös, halk magány
kopogtat fel a lélek ajtaján,
messziről hangod érkezik: várlak.

Hárfaszó száll, az emléked árad,
örömre simogat a vallomás,
de melyikünk őriz majd legtovább?
Járom útját a pillanatvarázsnak.

Te mesélsz: merre járok és jártam,
álmodozom, szárnyalok veled,
távoli derengés a kósza vágyban,
érzem újra a létezésedet.

Fájdalmat rejt az emlékezet,
az ember a voltakon elmereng,
felidézi a tekintetedet,
mert a szíve mélyén még szeret.

Te voltál a létezés csodája,
amelynek voltát ma is rengetem,
otthon érzem magam vadonában,
melyben most is te vagy a Végtelen.

Minden vagy: a remény, a halk magány,
melyben újra egy vagyok veled,
de féltelek, egy apró moccanás,
s a varázs eltűnik csendesen veled.

Tünékeny tünemény dajkált kicsit,
találkára hívott a szerelem,
feledni vágyta baljós jeleit,
elképzelte magát a képzelet.

A fákon újra a bú fellege ül,
üres lett minden, csendes, elhagyott,
bagoly huhog, kóbor szél hegedül,
keresi a voltat, a tegnapot.

Győr, 2010. Június 7