1.

Ha az ember búcsúzik egy napon,

mit üzen majd, mit üzen a mának,

mi lesz az, mit önmagából átad,

ki kíséri majd végig az úton?



Elköszön-e majd, szerbusz otthonom,

sietek, mert odaát már várnak,

s az itt hagyott életek és tárgyak

kísérik-e a végzetes nyomon?



Mi lesz, mit az utókorra ráhagy,

megszokott, utolsó mosolyával,

lesz-e az itt hagyott vigasztalan?



Lesújt-e itt valakit a bánat,

s lesz-e olyan, ki porába állhat,

köztes világba tér az öntudat?





2.





Köztes világba tér az öntudat?

Lesz-e követője az iránynak,

az általa indított morálnak,

s lesz-e a világ tőle gazdagabb?



A feledés mindenre rámutat,

hol lesznek a barátok, a társak,

vigaszt miatta miben találnak,

az elmenő, majd szép győzelmet arat?



Hiányát növeszti e a távlat,

odaát mily bosszúságok várnak,

ki mutatja meg arra az utat?



Mivé lesz az élő, bölcs tudat,

lel-e magának végre kiutat

hová lesz? Mily részecskék közt kutat?




3.





Hová lesz? Mily részecskék után kutat,

az öntudat, beéri-e magát?

születnek majd ott is taktikák,

s lesz-e majd, ki rajtuk csak mulat?



És milyen lesz ott majd a hangulat,

milyen a viselkedés,a morál,

hozza-e földi lét mámorát

tovább,vagy az ilyen hova zuhan?



Ott is sík minden, vagy lesz hegymenet,

vannak erdők, mezők és tengerek

emlékszik az agy, mi volt egykoron?



Még elképzelni sem nagyon lehet,

mi feledteti majd az éltetet,

a továbbot, ki követi nyomon?





4.





A továbbot ki követi nyomon,

remény-zölden intenek-e a fák,

érezzük-e a virág illatát

lesz-e fájdalom halántékomon?



Lehet, őrültség mindezt kutatnom,

nem földi lét, egészen más világ

lesz, ami majd vár ott rám és reád,

mi lehet, talán meg sohasem tudom.



Nyugton leszünk, nem folyton szorongva,

kell várnunk az újabb holnapokra?

s gondolkodunk-e, bizton nem tudom.



De egy biztos, aki innen elmegy,

hátrahagy mindent, létet, szerelmet,

otthontalan lesz-e az új napon?




5.





Otthontalan lesz-e az új napon,

lesz-e hite, vég nélküli vágya,                                           

az iránt, hogy legyen folytatása,

Nem tudjuk, magammal vitatkozom.



A fájdalom azért még felzokog

a búcsúzás végső parancsára,

és kemény, fáradt füstköddé válva

gomolyog tovább, s talán mosolyog?



Hallgat-e tovább majd parancsokat,

vagy felszabadul, nem lesz gond alatt,

az is lehet, egyfolytában mulat.



Vagy ott már, majd mindennek vége lesz?

az élet végül igazságot tesz,

hiányára ott is majd rámutat?




6.





Hiányára ott is majd rámutat,

hogy kellett volna? S meg békül vele?

volt tavasza, most itt van a tele,

a földön tán most is ragyog a nap!



Most visszatért megint egy földdarab,

nem volt sohasem kedvenc gyermeke,

harcolt a léttel, reménnyel tele,

feledhető az ok és okozat.



Harcának, küzdelmének vége lett,

valahol a vég, mindig döbbenet.

Levetheti-e a hiú szárnyakat.



Isten tudja mivé sikeredett,

lehet, végül tán önmagára lelt,

nem okult, nem tanult a lét alatt.




7.





Nem okult, nem tanult a lét alatt,

lehet, ő lett a susogó tenger,

a vágy teli, a háborgó ember,

s a teste nyugszik most a hant alatt.



Az ő egéről legurult a nap,

boldog akart lenni, legalább egyszer,

de ez a sorsod, ha nem igyekszel,

az idő nagyot lépve túlhalad.



Mint néma erdő barna bánaton,

búsong a szél a lehullt avaron,

majd elül vele, elpihen dalom.



Újra élni? Tán nem lenne kedve,

a penitencián lelkesülve,

kedvetlen lesz-e és bánatos nagyon?

8.





Kedvetlen lesz-e és bánatos nagyon?

ha újra várja a földi pálya

skatulyázott, ezernyi szabálya,

végeláthatatlan lajstromokon?



Az öröklét még titokzatokon

kergeti a fényt a karikákra,

a véges ember elvakulva látja,

csodásnak és pompásnak nagyon.



Áthatol a fény a hullámokon,

mint áttetsző, fátyol - szerű szirom,

simítja meg újra a lelkedet.



Súlytalan lett, mihaszna terhed,

nem kell többé már sose viselned

Kimerült lesz-e és nem lesz-e rest?

9.





Kimerült lesz-e és nem lesz-e rest,

fényárnyként rajzolódni a vízen?

mosolyogni könnyeden, szelíden,

míg a terhe örökre bennrekedt?



Lehet, bár súlytalan, lélekteher,

feszül a soha nem érzett helyen,

szeszélyesen, még mindig lelkesen

virraszt még egyre a szíve felett.



Fájdalmat, s boldog álmokat idéz,

a messzi rév, a titokzatos ítész,

mely nem halt el a távolok felett.



Már a határtalanon túl lebeg

magasztos szelekkel szállva remeg

a másvilágba kerülő én-gerezd.




10.





A másvilágba kerülő én-gerezd

mint tengerbe megannyi szürke hab,

tisztítja magáról a piszkokat,

melyeket várnak sziklarejtekek.



Látja a tükröződő bérceket,

köztük az élet szülte roncsokat,

a rajtuk áthatoló fodrokat,

s a fenséges végtelenségeket.



Megleli-e hite jelképeit,

vagy akár csak a törmelékeit,

netán a titokzatos öröklétet?



Bizonyosság, a kétely rendje-e,

de sikerült-e végre, tudja-e

értékelni, summázni a létet.



11.





Értékelni, summázni a létet,

ki sosem nyert, csak vesztett untalan,

kinek hite csak homályban fogant,

tudja-e már mit akart a végzet?



Lett-e végre jussa a reménynek?

vajon a szavak miről vallanak?

amit megszerzett, sajátja marad,

vagy hitein mind rég elvetéltek?



Talán az élő elme balgatag,

a földi erény méretlen marad,

lehetőséget fed a temető?



Az igazak folyton tévelyegnek,

öröm helyett a kétely diderget,

az emberérték lesz-e elvesző?




12.



Az emberérték lesz-e elvesző?

Istenem szólhatnál, hová jutok!

Mondd, minden értéket elhullatok,

vagy mindent lebírok, s még marad erőm?



Nem az élet, a halál, mi legyőz,

hajtja az embert, mint lusta barmot,

nem ad semmit, se célt, se malasztot,

csak fonnyaszt, mint az ősz, az enyhe-rőt.



A hit igéje mindig testté lőn?

hiába is kebelez be a föld,

a feltámadás újra, s újra győz?



Tamáskodik csak folyton az ember,

és mert ember, sosem engedelmes,

lesz-e még olyan, hogy jövőidő?

13.





Lesz-e még olyan, hogy jövőidő,

az ember új, gyötrő szenvedése,

amit a halál fejez be végre,

mellyel az ember majd mindent kinő?



Képzelhetetlen, és képzelhető,

csak ne lenne a tudat miértje,

örök kétség az emberbe vésve,

de mert véges, félrevezethető.



Annyit tévelyeg, folyton csak téved,

szívében mindig új hite ébred,

ez rajta tán az égető bélyeg.



Életét, míg él, addig kívánja,

de ha eljut majd a túlvilágra,

egy új élet? isteni merénylet?!






14.





Egy új élet?  isteni merénylet,

nem akar majd megszületni újra,

-Elég volt a földi létből! – mondja,

nemet mond az élet förtelmének.  



Létre hívja-e valami végzet

akkor is, ha ő nem akarja?

az erőszak újra elragadja?

Tényleg nem lenne más, mint merénylet?!



Legyőzi, mint Jézust, atyja vágya,

s meghajol majd az akaratára,

talán még ott sem dönthet szabadon.



Jó lenne tudni, mégis mi várja,

ha visszatér örökös honába,

ha az ember búcsúzik egy napon.



15.



Mesterszonett



Ha az ember búcsúzik egy napon,

köztes világba tér az öntudat?

Hová lesz? Mily részecskék közt kutat

a továbbot, ki követi nyomon?



Otthontalan lesz-e az új napon,

hiányára ott is majd rámutat?

nem okult, nem tanult a lét alatt,

kedvetlen lesz-e, és bánatos nagyon?



Kimerült lesz-e és nem lesz-e rest,

a másvilágba kerülő én-gerezd

értékelni, summázni a létet?



Az emberérték lesz-e elvesző?

lesz-e még olyan, hogy jövőidő?

Egy új élet? Isteni merénylet?!





Győr, 2010. április 10.


Hollóssy Tóth Klára