Pablo Neruda: Tengo miedo



Tengo miedo. La tarde es gris y la tristeza

del cielo se abre como una boca de muerto.

Tiene mi corazón un llanto de princeza

olvidada en el fondo de un palacio desierto.



Tengo miedo - Y me siento tan cansado y pequeno

que reflejo la tarde sin meditar en ella.

(En mi cabeza enferma no ha.de caber un sueno

así mi como en el cielo no ha cabido una estrella.)



Sin embargo en mis ojos una pregunta existe

y hay un grito en mi boca que mi boca no grita.

No hay oído en la tierra que oiga mi queja triste

abandonada en medio de la tierra infinita!



Se muere el universo de una calma agonia

sin la fiesta del sol o el crepúsculo verde.

Agoniza satirno como una pena mía,

la tierra es una fruta negra que el cielo muerde.



Y por éa vastedad del vacio vab ciegas

las nubes de la tarde, como barcas perdidas

que escondieran estrellas rotas en sus bodegas.



Y la muerte del mundo cae sobre mi vida.





Pablo Neruda: Félek



Félek. A délutánon csüggedt, mélabús ború,

az égbolt, mint a halott szája tátva,

a szívem, mint síró hercegnő, szomorú

palotája árnyán magába zárva.



Félek. Fáradt vagyok, gyenge, bánatos,

el-elnézem homályló tükörképem,

(beteg szememre nem jön álom,

látom, mintha csillagom hullna az égen.)



Minta szemem a mindenség szeme lenne,

számból kiált a végtelen sikolya,

a föld panaszát suttogja fülembe,

melynek magába hullva hal el a szava.



Fáj az univerzum néma agóniája,

az értelmetlenség ólmos, zord halálba mar,

a fénynélküliség léttelen homálya,

a földre, az égre fekete gyümölcsöt harap.



És nem látja az élő, semmibe veszi,

ködökbe tévednek a hajók ezrei,

törött csillagok fényét, pincék mélyei nyeli.



Haldoklik a világ, pusztul, életteli teli.