A pórnép még mindig

gyűlöli a bálkirálynőt,

de válasz nélkül

tovább állnak,

mintha a vallomás,

ellenük szólna,

kicsit torz, kicsit édes,

mikor ezernyi fény

szétszakad,

mélyen elindul a vér,

a bőr alatt végigvágtat,

ami még,

megbocsátást jelent…

Tudod a betegségem,

megült mélyen a gyomromban,

félek, sosem mondhatom el

azt,

amit szeretnék,

nem vagyok a szavak embere,

de minden

hajnalhasadáskor,

új szivárványt rajzolok

az égre,

a sírok fölött,

melyeknél sírni láttál,

a múltam zavart része,

néha, mikor

kiszolgáltatva

érzem magam,

a kezedet keresem,

hogy megkapaszkodhassak…

A széthasított fában,

ezernyi hang festi újjá

a fakó eget,

Ó kislány!

a halál

csak az utazás kezdete,

a szenvedély,

mellyel kutattam,

honnan is jöttem,

kihűlni látszik,

sosem voltam jó,

de ember igen,

mindent akartam,

ahogy az elhaló fény

búcsúzó szerelmeseket

világít meg,

utolsó erejével…