Anna mindig szerette azokat a városokat, amelyeknek saját hangjuk van.
Budapest számára villamoscsikorgás volt, kávéscsészék koccanása és az őszi eső tompa kopogása a körúti ablakokon. Bécs halkabbnak tűnt, rendezettebbnek, mintha még a galambok is szabályosan lépkednének a tereken. Prágára pedig úgy emlékezett, mint harangszóra és macskaköveken visszhangzó lépésekre.
Moszkvát azonban még soha nem hallotta.
Csak elképzelte.
Tizenhét éves korában talált a nagymamája könyvespolcán egy vékony, sötétkék füzetet. Nem volt rajta cím, csak egy megkopott, aranyszínű csillag a borítón. A lapok között megsárgult fényképek és apró, cirill betűs mondatok sorakoztak.
Anna először azt hitte, napló.
– Nagyi, ez a tiéd? – kérdezte.
A nagymamája sokáig nézte a füzetet, mielőtt válaszolt volna.
– Nem egészen. Egy barátnőmé volt.
Többet akkor nem mondott.
A füzet visszakerült a polcra, Anna pedig éveken át megfeledkezett róla.
Csak jóval később, egy novemberi vasárnap délután jutott ismét eszébe. A nagymama ekkor már nem élt. A lakása kiürítés alatt állt. Anna egy kartondoboz mélyén találta meg újra a kék füzetet.
Most már nem tette vissza.
Hazavitte.
Aznap este sokáig próbálta kibetűzni az első oldalt.
Я помню этот день.
Fogalma sem volt róla, mit jelent.
Beírta egy fordítóprogramba.
„Emlékszem erre a napra.”
Anna hirtelen úgy érezte, mintha valaki egy régen bezárt ajtó mögül megszólalt volna.
Attól kezdve minden este megfejtett egy-egy mondatot. Lassan felismerte a betűket, de a kézírás sokszor kifogott rajta. Néhány szó újra és újra előkerült: Москва, поезд, дом, письмо.
Moszkva.
Vonat.
Otthon.
Levél.
Egy idő után már nem elégedett meg a fordítóprogrammal. Tudni akarta, miért változnak meg a szavak végei. Miért írják ugyanazt a nevet másképp két mondatban. Miért hangzik egy szó egészen máshogy, mint ahogy ő elsőre kiolvasná.
Egyik este rákeresett, hol lehetne rendesen megtanulni oroszul. Több iskola és tanár oldala után végül egy orosz nyelvtanfolyam leírásánál állt meg hosszabban. A Volga Orosz Nyelviskola kezdő kurzusát nézte, és azon gondolkodott, nem túl késő-e felnőttként egy teljesen új nyelvbe belevágni.
Másnap jelentkezett.
Az első órán tizenketten ültek a képernyők előtt. A tanár a cirill ábécével kezdte.
Anna mosolyogva figyelte a betűket.
Neki már egyik sem volt teljesen idegen.
Az első hetek lassan teltek. Sokszor összekeverte a в és a б betűt, az ы hangot pedig egyenesen lehetetlennek tartotta. Volt, hogy becsukta a füzetet, és arra gondolt, egyszerűbb lenne feladni.
De mindig elővette a kék füzetet.
Minden új nyelvtani szabállyal egy újabb mondat vált érthetővé.
Egy hónappal később már egy egész bekezdést el tudott olvasni segítség nélkül.
„Holnap indul a vonat. Nem tudom, mikor látjuk egymást újra. Ha minden jól megy, tavasszal visszatérek Budapestre.”
Anna többször is elolvasta.
Aztán észrevette a lap alján a dátumot.
-
november 3.
A következő oldalon egy fénykép volt. Két fiatal nő állt egy havas téren. Az egyik a nagymamája volt.
A másik nő nevét a hátoldalra írták.
Наталья.
Natalja.
Anna aznap este felhívta az édesanyját.
– Tudod, ki volt Natalja?
A vonal túlsó végén hosszú csend következett.
– Mama soha nem mesélt róla? - folytatta
– Nem. Egyetemen ismerkedtek meg. Orosz lány volt. Nagyon jó barátnők lettek. Sokáig leveleztek.
– Mi történt vele?
– Nem tudom. Egy idő után megszakadt a kapcsolat.
Anna később még sokáig ült az asztalnál.
A kék füzet mellett ott feküdt a tankönyve. Már nem csak szavakat látott benne, hanem valami egészen mást.
Egy utat.
A következő hónapokban egyre többet tanult. A tanfolyam után esténként orosz dalokat hallgatott, rövid híreket próbált olvasni, és néha hangosan ismételte a mondatokat a lakásban.
Egy évvel később már elég magabiztosnak érezte magát ahhoz, hogy megpróbálja felkutatni Natalját.
Nem volt könnyű.
A füzetben szereplő vezetéknevek közül több alig volt olvasható. Régi címek, megváltozott utcanevek és hiányos dátumok vezettek egyik zsákutcából a másikba.
Végül egy orosz közösségi oldalon talált egy nőt, akinek a vezetékneve megegyezett Nataljáéval.
Sokáig nézte az üzenetmezőt.
Aztán oroszul kezdett gépelni.
„Jó napot kívánok. Elnézést a váratlan üzenetért. Egy Natalja nevű nőt keresek, aki az 1960-as évek végén Budapesten tanult…”
Három napig nem érkezett válasz.
A negyedik napon Anna telefonja reggel fél hétkor rezgett meg.
Az üzenet mindössze két mondatból állt.
„Natalja a nagymamám. Még él.”
Anna percekig csak nézte a képernyőt.
Aznap este videóhívást szerveztek.
Natalja már nyolcvan felett járt. Ősz haja volt, és lassan beszélt, Anna mégis megértette a legtöbb mondatot.
Amikor megmutatta neki a kék füzetet, az idős asszony a szájához emelte a kezét.
– Hol találtad ezt?
Anna oroszul válaszolt.
Nem tökéletesen.
Nem hibátlanul.
De érthetően.
– A nagymamámnál.
Natalja elmosolyodott.
– Akkor végül mégis megérkezett.
– Mi?
– A füzet. Én küldtem neki.
Anna a kék borítóra nézett.
A kék füzet ott feküdt Anna előtt az asztalon.
Ami addig csak régi papír, ismeretlen kézírás és néhány megsárgult fénykép volt, egyszerre történetté vált.
Egy történetté két emberről, akiket az idő elsodort egymástól, de akik között valami mégis megmaradt.
Anna végigsimította a füzet borítóját, majd újra Nataljára nézett a képernyőn.
Most először érezte igazán, hogy nemcsak egy új nyelvet tanult meg, hanem megtalált valakit, aki ablakot nyitott számára egy új világra, egy másik kultúrára és új emberi kapcsolatokra.